Zodiákus – a sorozatgyilkos, aki megszállottá tesz

 

David Fincher 2007-es filmje valós események alapján készült: egy mindmáig megoldatlan sorozat gyilkosságról, amit oktatnak az FBI akadémián, ahogy azt a Gyilkos elmék sorozatból is tudhatjuk 😉 Sőt, élő honlapja van, ahol a mai napig gyűjtik a megszállottabb „rajongók” a bizonyítékokat, és tárgyalják ki a különböző tettes-teóriákat.

A film 1969-ben kezdődik, az első gyilkossággal. Aztán következik még négy. A magát Zodiákusnak elnevező sorozatgyilkos ezzel párhuzamosan levelekkel kezd bombázni három környékbeli szerkesztőséget, amikben egyrészt különböző rejtvényekkel, másrészt – végül beváltatlan – fenyegetésekkel borzolja a kedélyeket és a rendőrség idegeit. A film szinte dokumentarista jelleggel meséli el a közel 20 éven át tartó nyomozás buktatóit, mellékvágányait, szerencsétlenkedéseit.
zodiac zodiac-mark-ruffalo-anthony-edwards-koteas

Ez a film nem a klasszikus Fincher filmek egyike. Meg se közelíti a Hetedik vagy a Pánikszoba feszültségét és sodrását. De valószínűleg nem is ez volt a célja vele. Fincher mozija azokat az újságírókat és nyomozókat állítja középpontba, akik évekig az ügy befolyása alatt éltek, és szinte már megszállottként próbálták megoldani ezt a lehetetlennek látszó feladatot: a kellő mértékben zavarodott képregény-rajzolót, Robert Graysmith-t (Jake Gyllenhaal), a szórakoztatóan deviáns és elzüllött újságírót, Paul Averyt (Robert Downey Jr.), és a mindig tökéletesen visszafogott Dave Toschi (Mark Ruffalo) nyomozót a kis fürtös hajával , a Vészhelyzet egykori Green dokiját játszó, Anthony Edwardsot, mint Bill Armstrong nyomozót, aki maga a megtestesült szakmai hozzáértés.

A film feszültségét nem a „kiugrok a székből ijedtemben” jelenetek adják, hisz magával a gyilkossal igazából nem is nagyon találkozunk, hanem az hihetetlen frusztrációt okozó érzés, hogy szinte biztosak vagyunk abban, hogy ki a gyilkos, de nincs elég bizonyíték a kezükbe, hogy vád alá is helyezhessék. A 1970-es évek FBI-ja nem a mai FBI volt: itt nincsen még olyan, hogy jön a „szupercsapat”, és átveszi a nyomozást a helyi erőktől. Itt ahány város, annyi nyomozó, seriff és hatóság. Mindnek megvan a maga kis szemétdombja, ahol csak ő kapirgálhat, és ha gyémántot talál, akkor talán megossza, ha az a hasznára van. Elcsúsznak egymás mellett az információk, kimaradnak fontos részletek, elsikkadnak felvetendő kérdések. Egyedül Robert az, aki megszállott módjára végigjárja az összes helyszínt, irodát, irattárat és a saját – normális – magánéletét is beáldozva, mint egy bulldog, kirakja a puzzle darabkákat. De közvetlen bizonyítékot ő se talál, így végül megírja egy könyvben, mert ott nem kell bizonyítani, elég, ha elmondja a feltételezéseiből összeállt képet. Vagyis az igazság nagy része kiderül, de nem bizonyítható. Ez a legnagyobb frusztráció a filmben: hogy tudod, hogy tudom, de hiába tudom, ha nem bizonyíthatom – és a gyilkos a markába röhög (lds az Artur által küldött levél Toschinak). De mire letartóztathatnák, meghal a első számú gyanúsított, akire a későbbi, már modernebb (DNS) vizsgálatok se tudnak egyértelmű terhelő bizonyítékkal szolgálni.
Ami még nagy erőssége a filmnek, és amire nagy hangsúlyt is fektettek: a korhű hangulat. A 1970-es évek Amerikája, a jó kis régi San Francisco utcáin és a Kojak sorozatok rendőrsége, autói, a szerkesztőségi iroda (Elnök emberei és a Watergate-botrány), és ahogy szépen átmegy a késő 80-as majd 90-es évek elejébe.

Nem egy pörgős történet, de van sodrása. És aki megérzi ezt, annak tetszeni fog. Aki akciót vár, borzongást, az csalódni fog. Ő nézze meg inkább a Hetediket 😉

 

rank10-8

 

A film adatlapja a Mafab.hu-n: Zodiákus (Zodiac) 2007

 
 

Comments

comments

You may also like...

Hozzászólás