Táncos a sötétben – Fekete hattyú

 

Bölcsőd az, s majdan sírod is – Vörösmarty a haza földjét értette ez alatt, Darren Aronofsky viszont a világot jelentő deszkákat.  Filmjében A pankrátorhoz hasonlóan, egy magányos, fájdalmakkal teli emberről mesél, akinek mindene a színpad.

fekete-hattyuNina (Natalie Portman) különféle komplexusokkal küzdő balerina, aki pályafutása nagy kiugrására készül, és a társulat sztárjának (Winona Ryder) „nyugdíjazásával” meg is kapja a Hattyúk tavának főszerepét. Eddig inkább csak a karban táncolt, próbák után pedig az anyjához (Barbara Hershey) megy haza, aki állítólag miatta adta fel – különben sem túl fényes – karrierjét. A férfi nélkül élő anya ezt azóta sem tudta neki megbocsátani, és irigységgel vegyes ragaszkodásával teljesen rátelepszik a lány életére. Ninának még a pillangókkal díszített falú, kabalaállatkákkal telezsúfolt gyerekszobájában sincs nyugta tőle, az intim szféra teljesen hiányzik az életéből, akárcsak – mint anyja esetében – a férfiak.

Már ez is kellő ok lenne a neurózisra egy huszonéves lánynál, ehhez azonban hozzáadódik az álomszerepnek és a karizmatikus művészeti vezetőnek, Thomas-nak (Vincent Cassel) való megfelelés vágya, a maximalizmus, és az új lányhoz, Lily-hez (Mila Kunis) fűződő ambivalens érzések. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a szerepben rejlő kettősség (fehér és fekete hattyú, jó és rossz) kikezdi Nina amúgy is labilis személyiségének szövetét. A kérdés csak az, hogy a szerény, szűzies lánykából démoni döggé való átalakulásnak mi az ára, és milyen áldozatokat követel.

fekete-hattyuAki egy unalmas, pszichologizáló balettfilmre számít, az nagyot téved. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: rivalizálás, szexuális energia, alkohol, drog, hallucináció, leszbikus jelenet, gyilkos ösztönök, misztikum és szürrealizmus. Nem nélkülözzük persze a táncos jeleneteket sem, ezek aránya megfelelően eltalált. Aronofsky túlmagyarázás nélkül, de érthetően ábrázolja a Nina lelkében lezajló folyamatokat, és mesterien vonja be a nézőt a lány egyre sötétedő világába. Ehhez a színterek is ideálisak: az alagsori öltözők, a próbaterem, a kulisszák, a régi bérház, a metró-aluljáró, az éjszakai szórakozóhely – mindenütt sötétség és mesterséges fény. Na és a tükrök…

fekete-hattyuNem afféle körömrágósan izgalmas thrillerről van szó, de a feszültség végig fennmarad. A főszerepet alakító Natalie Portman érdemei ebben elvitathatatlanok: riadt, görcsösen merev, gátlásos lánykaként, szívósan küzdő, vasakaratú balerinaként, és a lélek sötét bugyraiból táplálkozó démonként egyaránt hiteles. Méltó partnere a már túl sok arcvasaláson átesett Barbara Hershey, akinek egyébként eme jellemzője is segít megformálni a nőt, aki a kiöregedést és a partvonalon kívülre kerülést ennyi év távlatából sem képes elfogadni. A barátnő-riválist alakító Mila Kunis is kellően cuki és romlott egyszerre, Vincent Cassel pedig – a férfi, aki megszerezte és egészen sokáig meg is tartotta Monica Belluccit – szokás szerint maga a megtestesült tesztoszteron. Ha kell, sima szavú, ha kell, könyörtelen és kemény – egyszerre vonz és taszít.

A Fekete hattyú nem ereszt könnyen. A nyomasztó atmoszféra, a nyugtalanító gondolatok a vége felirat után is jó darabig elkísérik a nézőt. Ez a film gyönyörű és rettenetes, kiszámítható és sokkoló egyszerre. Aronofsky a felszín alá pillant, és megmutatja, mi rejtőzik a látszatok mögött. A pankrátor arról szólt, hogy a mások püföléséből élő izomkolosszus durva külseje valójában érző szívet takar. A Fekete hattyú pedig a légies balerinák között dúló kíméletlen rivalizálásnak és a finom lelkű művészek árnyék-énjének bemutatásával bizonyítja, hogy senki és semmi nem fekete vagy fehér.

 

rank10-9

 
 A film adatlapja a Mafab.hu-n: Fekete hattyú (2010.)

 

 
 
 

Comments

comments

You may also like...

Hozzászólás