Saul fia, mint az ember drámája

 

A Saul fiáról sokan írtak már, sokfélét. Nem állunk be abba a sorba, hogy ismertessünk egy ennyire ismert (vagy annak gondolt) filmet. Nóra sem a filmről ír igazán, hanem annak kapcsán megfogalmazódott gondolatairól, érzéseiről.  Így ez is egy teljesen szubjektív, de őszinte vélemény lesz. Remélve hogy sokakat elgondolkodtat. (T.Á.)

 

“Ah! Még egy holokauszt-film!” – mondta az öregúr csalódástól ittas fitymálással a mozi előtt a plakátot nézve. “Ah! Még egy…” – gondoltam én a moziból kijövet, miközben a maradék popcornt piszkáltam a fogaim közül a nyelvemmel. Nem találtam a szavakat, úgy szorultak belém, mint a kukoricahéj: zavart is, hogy ott van, meg nem is, de azért csak jobb kint.
De az a három pont csak nem akart formát ölteni sokáig, pedig tavaly nyáron történt az eset. Időközben láttam, ahogy a nagyközönségben egyre inkább tudatosul, hogy egyáltalán létezik ez a film, de csak annyi jut el hozzá, hogy holokauszt, ami az átlagember számára annyit jelent, sok zsidó ember meghalt (nem beszélve a különböző etnikumokról). Pont. Az indulatok viszont csak akkor kezdtek elfajulni, mikor egyre több és több rangos díjat, majd pedig az Oscart is megkapta.
“Büdös nácik!” “Büdös zsidók!” – csak hogy fent maradjon az egyensúly. Mert mindkét szófordulat forog a köznyelvben, egyik már meg sem bír lenni a másik nélkül, úgy dobálják egymás felé az emberek a zsinagógák és kocsmák tövében. Valami tényleg bűzlik, de még nem tudtam eldönteni honnan jön, mindenesetre olvasva a különféle kritikákat és híroldalakat csak szúrja a szememet, hogy erről a filmről úgy ír mindenki, hogy holokauszt-film. Ízlelgetem a szót már egy ideje, bele is kóstoltam jó pár összeholokausztozott filmbe és műsorba, nem lehetetlen rájuk akadni, kikerülni őket annál inkább. Dokumentumfilmek tömkelege, nem csoda, hisz a második világháborús időszakból van a legtöbb használható fénykép és filmarchívum, és egyre jönnek elő az újabb és újabb fennmaradt filmtekercsek Hitler kedvenc elfoglaltságairól és hétvégi kiruccanásairól, mikor épp nem a propaganda által jól ismert szerepét töltötte be, hanem a munkában megfáradt végtagjait nyújtóztatja ki vidéki házában. (Ugye, de furcsa? Ő is ember volt.) Nagyjátékfilmben sem kell sokat gondolkodnunk, hogy eszünkbe jusson a Schindler listája, A zongorista vagy akár A felolvasó. Igaz, utóbbi a világháború után játszódik egy tini és egy érett nő kapcsolatáról, mégis holokauszt-drámának számít.
Mi számít holokauszt-filmnek? Szűk keretek közt, minden olyan film, ami a koncentrációs táborokban végbement borzalmakat dolgozza fel vagy érinti azt. Vagyis bármely olyan film, ami arra emlékeztet, hogy mi az emberiség legnagyobb bűne saját magával szemben. Lényegében minden olyan film, amiben embereket gyilkolnak értelmetlenül, ami felfoghatatlan, megfoghatatlan mértékekben zajlik. A történelem során egész nép- és valláscsoportok tűntek el a Föld színéről mások keze által, hódítások címszó alatt. A nagy, dicső népek gőgös felhanggal és mély történelmi öntudattal pöckölték arrébb embertársaikat. Ez már évezredek óta így megy, mindenki büszke saját hazájának történelmére, arra nem gondolva, hogy az miért is maradhatott fent.
A mi generációnk viszont csak erre a tragédiára emlékszik, vagy szeretne emlékezni, ami gyakorlatilag nem baj. Fontos emlékezni, és ezek a filmek pont az én generációmnak szólnak. Azoknak, akik nem ismerik a háborút, és elcsépeltnek tűnik már a téma, de még mindig vannak neonácik, akikre jobb odafigyelni.
Szóóóval, most itt ülök, jó párszor átgondolva a Saul fiát, és csak az jut eszembe, hogy azok az emberek, akik csak annyit látnak belőle, hogy ez egy holokauszt-film, azok, ha látták is, akkor sem nézték a filmet. Itt főleg azokról az öregurakról van szó, akik a mozi előtt sóhajtoznak, mert még mielőtt bement volna a moziban, már megvolt a véleménye. És ebben az országban nagyon sok az öregúr, mert amíg előttük a tragédia fényes Dávid-csillaga ragyogott, addig előttem kérdések sorozata pergett le.
Hogy képes az ember túlélni egy ilyen traumát ép elmével?! Hogy tudna megmaradni a valóságérzete egy olyan környezetben, ahol a saját sorstársai hulláit kell a földdel egyenlővé tennie?! Hová fajul az ember tudata? Mi az elsődleges, amikor az ember annyira hozzászokik a halálhoz, hogy már nem fél tőle? Mibe kapaszkodik? Leginkább a szék karfájába, mert itt a lényeg. Ehhez a filmhez nagyfokú empátia kell. Nem az a fajta, ami egy egész vallásközösséget érint, és nem az a fajta, ami családok ezreit. Itt az EGY emberrel szembeni empátiáról van szó. Az ezrek és milliók megfoghatatlan és felfoghatatlan lélekszámok, az agy nem képes ilyen mértékű traumát vele egyenlő mértékben feldolgozni, így ez a fajta empátia felszínes marad mindig is. Viszont az egy ember igenis felfogható, megfelelő szintű empátia segítségével.
A szelfibottal készült film – így csúfolták viccesen barátaim közül is páran, de ez mögött azért jóval több van, mint egy iPhone ujjlenyomatoktól összezsírozott érintőképernyője. Az operatőri munka esetlegesnek tűnhet a tű éles, finoman fókuszált képekhez és 3D-s szemüvegekhez szokott szemnek. Színhelye Auschwitz, de ez csak a körülmény. Bármely más embertelen helyen játszódhatott volna. Csak egy kis világba enged belenézni, egész idő alatt premier plánban látjuk Sault vagy azt, amit ő lát. Nagyon gyorsan eggyé válsz vele, ha engeded, és itt kell az az empátia, amiről fentebb beszéltem. Itt nem az a fajta azonosulás megy végbe, mint a popcorn-kultúra ismert hollywoodi filmjeiben, ahol direkt olyan szereplőket gyártanak, akikkel könnyű együtt érezni vagy akikre hasonlítani akarunk. Saullal azonosulnod kell, akár tetszik, akár nem. Bele kell látnod a fejébe, érezned kell, amit ő érez, azt is hallod és látod, amit ő. Itt meg kell említenem, hogy a hangmérnöki munka kifogástalan, az operatőri munka újszerű, Röhrig Géza játéka magával ragadott. Ha engeded ezeknek az együttesében megfürdetni magad, akkor látod az értelmét. Azt, hogy nincs.
Az egész film értelmetlen és ez a legnagyobb erénye. Pont annyira nincs értelme, mint a haláltáboroknak, a tömeggyilkosságoknak. Nincs cukormáz, nincs katarzis, nincs megfejtés. Csak egy ember, aki az embertelenség közepén, a halálfélelmen túl, csak a megfoghatatlanba kapaszkodik. Mindegy hol történik és kikkel, a lényeg ugyanaz. Durva kijelentés lenne, hogy ezek után minden második világháborús film értelmét veszti, de fel van adva a lecke.
Az viszont tény, hogy nem tudnám ajánlani mindenkinek. Akik nem rendelkeznek ilyen fokú empátiával, azok nem tudják a filmet önmagában „élvezni”, bármilyen rossz szó is ez rá. Nyomasztó végignézni ezt a világot, ahogy a hullákat hordják, ahogy dolgoztatják és terelgetik az embereket… és vérfagyasztó, ha elképzeled, hogy te ennek a részese vagy.
Mindezek után szomorúan olvastam, hogy de hát a Don-kanyar! Trianon! Abból miért nincs film?! Tisztázzuk. Itt nem egy történelmi tragédián van a tényleges fókuszpont. Az csak körülmény, amit már jól ismerünk.
Saul az elme, a tábor a félelem, a gyermek a hit.

 

A film adatlapja a Mafab.hu-n: http://www.mafab.hu/movies/saul-fia-273431.html

 

 

 

Comments

comments

You may also like...

Hozzászólás