Kép a tükörben II. – Filmesek, akik nem kedvelik a nézőt: Lars von Trier

Dogville – a menedék (2003)

Míg Haneke a Furcsa játékban (link: http://filmaddict.hu/kep-a-tukorben-i-filmesek-akik-nem-kedvelik-a-nezot/ ) azzal tette próbára frusztrációs toleranciánkat, hogy semmibe vette a műfaji szabályokra vonatkozó konszenzust, addig a dán Lars von Trier (Hullámtörés, Táncos a sötétben) ezzel épp ellentétes módszert választott a néző szívlapáttal való pofántörlése érdekében.

A Dogville minden furcsasága ellenére szabályos bosszúfilm, akárcsak a teljesen máshogyan zseniális Kill Bill: arról a közismert toposzról van szó, amikor a történet elején végignézzük az égbekiáltó igazságtalanságot, majd a film érdemi részében ökölbe szorított kézzel drukkolunk, hogy helyreálljon az erkölcsi rend, és a gonosz megbűnhődjön. Persze nem ő lett volna a cannes-i nagydíjas, Dogma-alapító filmrendező, ha nem piszkálta volna meg a bevált receptet, amikor 2003-ban leforgatta (azóta is) készülő trilógiájának első darabját, a 30-as évek gazdasági válsága idején, az USA-ban játszódó Dogville-t – amerikai filmként, Amerikában, olyan színészeket nyerve meg tervének, mint Nicole Kidman, Paul Bettany vagy a svéd Stellan Skarsgard.

dogvill cityVon Trier azonban nem a dramaturgiába nyúlt bele, hanem a látványba és a történet arányaiba: csaknem három órán keresztül tolja az arcunkba a frusztrációt, hogy az utolsó negyedórában végül megajándékozzon bennünket a feloldással, amiben nincs sok köszönet, de erről később. Ami pedig a látványt illeti, hát az nem éppen nagyszabású, a néző az első percekben azon gondolkodik, hogy értem én, hogy szűkös a költségvetés, de ennyire?! Aztán belefeledkezik, és nem zavarja többé. Von Trier ugyanis kibérelt a stáb számára egy jókora csarnokot, és ebben a zárt térben forgatta le az egész filmet, anélkül, hogy akár a helyszínek berendezéséhez vette volna a fáradságot: akad néhány bútordarab, de a házak falait csak fehér vonalak jelzik a padlón, a színészek a semmit nyomják le kilincs helyett, mielőtt belépnek valahová. Még a végső apokalipszisben is villogó lámpák jelzik csupán a lángokat. Az egész tér egyben átlátható, s miközben az épp előtérben folyó jelenetet nézzük, látjuk azt is, ami a szomszéd „házban” történik. (Nem egy Wolfgang Petersen tehát, aki A tengeralattjáró után képes volt leforgatni egy olyan látványos blöfföt, mint a Trója…) Olyasmi tehát, mint egy filmre vett színházi előadás, csakhogy azt gondolnánk, hogy a színpad jobban elviseli ezt a végletes stilizálást, mint a film. (A színháznak azért ez valahol már az ókor óta benne van a hagyományaiban, nem beszélve a shakespeare-i időkről, mikor a londoni Globe-ban díszlet és jelmezek nélkül játszottak. Ami hiányzott, pótolta a néző képzelete – e sorok írójának pedig felejthetetlen színházi élménye a Független Színpad 1989-es Rómeó és Júliája, amely pénz hiányában újra feltalálta az Erzsébet-kori színházat. Kilépett egy színész a töküres térbe farmerban, körbemutatott és így szólt: „A szép Verona tárul itt elénk…” Elhittük.)

Meglepő, de filmen is működik. Talán erre kellettek a nagyszerű színészek – Kidman állítólag a szokásos gázsija töredékéért vállalta, mert nem akart belőle kimaradni. S milyen jól tette.

Dogville kicsi, de a szegénységben is összetartó közössége a történet szerint befogadja Grace-t (Kidman), a fiatal és láthatólag jómódhoz szokott lányt, aki valakik elől menekül, sokáig nem derül ki, miért. Egyszerű emberek, alapvetően jóakaratúak, tisztességesek – ilyennek látszanak, és így is gondolkodnak magukról. Akár a történet nézői a mozivászon túloldalán. És nem, nem derül ki semmi sötét titok: a törvénytisztelő polgárok valóban olyanok, mint bárhol a világban, és nem válnak váratlanul szörnyeteggé. Bennük van a szörnyeteg, és csak az alkalomra vár.

A történet lassan csorog. Grace beilleszkedik, segít ahol tud, bár eleinte mindenki arról biztosítja, hogy ez nem is szükséges. Apró lépésekben követhető nyomon a változás, melynek során Grace-ből a falu rabszolgája, szajhája, láncra vert kutyája lesz, ahogy egyre többet és többet követelnek tőle, hivatkozva a kezdeti nagylelkűségre, amellyel befogadták, és amely végül rosszabb sorsot jelent, mint ami elől eredetileg menekült. Lars von Trier nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ezek az emberek, akik kivétel nélkül mind belerúgnak Grace-be, megalázzák és végül elárulják, önképük szerint semmiben sem különböznek a nézőtéren ülőktől. Grace kiszolgáltatottsága megszólítja a bennük lakozó zsarnokot, és pozitív önképük még akkor sem sérül, amikor arra készülnek, hogy a jutalom fejében átadják a menekültet üldözőinek, hiszen megtalálják erre a felmentést „a közösség érdeke” régről ismert eszméjében. (Akár a Zimbardo-féle híres börtönkísérletben.
 – link: https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanfordi_b%C3%B6rt%C3%B6nk%C3%ADs%C3%A9rlet).
Azzal a különbséggel, hogy az amerikai szociálpszichológus hisz a csoportnyomásnak nem engedő „hősökben”, míg a
Dogville-t nézve végül senki nem marad, akivel azonosulhatnánk. Von Trier nem ilyen optimista, ha az emberről van szó.

Spoiler!: igen, itt, ellentétben Hanekével, megkapod az igazságtételt, kielégül a bosszúszomjad, mint a toposz összes többi filmjében. Csakhogy míg a többinél pontosan tudod, hogy ez fog történni, a Dogville sajátos képi világát nézve egy pillanatra sem felejted el, hogy egy nonkonformista művész alkotását nézed, ez nem egy Chuck Norris-mozi, és a végtelenségig lebegtetett feszültségben félni kezdesz, hogy mi lesz, ha így kell hazamenned… (Pláne, ha láttad előtte a Furcsa játékot.)

És csak a hazafelé úton jut eszedbe, hogy mégis mitől vagy olyan biztos benne, hogy ha a nevére („kegyelem”) épp az imént rácáfoló Grace-t a te utadba sodorná az élet, nem élnél vissza kiszolgáltatottságával. Biztosabb lehetsz tulajdon jóságodban, mint Dogville törvénytisztelő polgárai?

Elvégre nem lennél képes kiirtani egy falut csecsemőtől aggastyánig. Nem lennél képes megtenni, és nem lennél képes helyeselni sem, hogy mások megtegyék.

Ugye?

rank10-9u

Dogville – A menedék (Dogville) – színes, magyarul beszélő, dán-svéd-norvég-német-finn-olasz-japán-angol-amerikai filmdráma, 171 perc, 2003

fsz: Nicole Kidman (Grace)Paul Bettany (Tom Edison)
rendező: Lars von Tier

Comments

comments

You may also like...

Hozzászólás