Kép a tükörben I. – filmesek, akik nem kedvelik a nézőt

Michael Haneke – Furcsa játék (1997)

A film vásári látványosságként született, és A vonat érkezése (Lumiére testvérek, 1895) óta őrzi is szórakoztató jellegét. Időközben ugyanakkor ezzel párhuzamosan önálló művészeti ággá is vált, amint megjelent a jobb híján sokáig művészfilmnek (mai terminológiával inkább rétegfilmnek) nevezett jelenség, amit a közhiedelemmel ellentétben nem az jellemez, hogy unalmas és az esztétákon kívül alig érdekel valakit, hanem inkább a következő vonások egyike vagy mindegyike: a) nem feltétlenül érezzük jól magunkat, miközben nézzük; b) nem feltétlenül érezzük jobban magunkat a megtekintése után, mint előtte; c) kisebb vagy nagyobb mértékben mást fogunk gondolni a világról utána, mint amit gondoltunk róla előtte. Legalábbis, ha elérte a célját.

A köldöknéző filmes szektának is létezik azonban alszektája: az olyan filmek készítőié, amelyek megtekintése után nem a világról, hanem az önmagunkról alkotott képünk változik meg. Nyilván kell ehhez egy bizonyos fogékonyság a befogadói oldalról, de ha megvan, másnaptól másik arc néz vissza a tükörből. Egy arc, amely valamivel távolabb áll az ideálistól, de közelebb a valóságoshoz. Ritkán szimpatikusabb. Ne nézd meg az ilyen rendezők műveit, ha fontosak neked az illúzióid.

Minthogy a valóság ritkán szép, a néző szembesítését felvállaló filmesek többnyire a legdepressziósabb művészek közül kerülnek ki, legalábbis ez a hírük: legjelesebb ma élő képviselőik, mint Michael Haneke vagy Lars von Trier egyaránt lesújtó véleménnyel van az emberiségről.

Lássunk egy példát.

Ha az osztrák filmről kérdezik, tájékozottabbaknak Haneke (Az ismeretlen kód, Farkasok ideje, A zongoratanárnő) neve ugrik be elsőként, talán kizárólag ő. Nemzetközi ismertségre az 1997-es Furcsa játék című thrillerével tett szert, amit a cannes-i fesztiválon ugyan Arany Pálmára jelöltek, de a kritikusok és a zsűri olyan viszolygással fogadták, hogy nem kapta meg (nyugi, a későbbi filmjeiért kapott díjesővel vigasztalódhatott). Haneke ebben a hírhedt filmjében ugyanis nemcsak a szereplőket, de a nézőt is kibelezi.

A trükkje végtelenül egyszerű: fogja az egyik legismertebb filmes zsánert, és felrúgja a szabályait. Ráérősen felépíti a kamarathriller díszleteit: jómódú család, papa, mama, kisfiú, megérkezik a tóparti nyaralóhoz, anyu főz, apu és kissrác vízre teszi a vitorlást, idill. Egyszer csak megérkezik két konszolidált külsejű fiatalember, akik először tojást kérnek kölcsön, de nem akarnak elmenni. Benyomakodnak a nappaliba, és miután eltörték apuci lábát apuci saját golfütőjével, beavatnak játékos tervükbe, melynek lényege az, hogy reggelre elteszik az egész családot láb alól. Apránként, merő szórakozásból. És elkezdenek szórakozni – a nézővel.

Kezdik azzal, hogy egyikük belenéz a kamerába, és így szól a nézőtérhez: „Nekik drukkolnak, mi? Mit gondolnak, van esélyük?” Ami ezután következik, a leggyomorforgatóbb, legfrusztrálóbb film a történelemben, amelyben a frusztráció fő forrása az, hogy nem az történik, amit a műfaj ismeretében várunk – annak ellenére sem, hogy Haneke csalikat helyez el már a történet elején (pl. remegve várjuk, hogy végre szerephez jusson a huszadik percben hangsúlyosan megmutatott Kés), csak hogy felcsigázzon, majd pofára ejtsen bennünket. A továbbiakban egy-egy újabb elidegenítő effektus segít lélegzethez jutni, amelyekkel mintha ezt üzenné: nyugi, ez csak egy film, ne vedd annyira a szívedre. De ugyanakkor azt is kérdezi: ez most komoly, hogy te ezen a sztorin szeretnél szórakozni? Konzumálni? Borzongani, elégtételt érezni? Frászt, barátocskám, azt kapod, amit érdemelsz. Hogy mit, azt nem árulom el, hátha valaki az ajánló ellenére is megnézi, de többek között, például a film 120 éves történetének legszörnyűbb jelenetét, amelyben a két gyilkos egyikét látjuk, amint a konyhában komótosan szendvicset készít, majd elfogyasztja. Leírva nem hangzik borzasztónak, igazából látványra sem az, feltéve, hogy levesszük a hangot. Mert a falatozó fickót nézve perceken át halljuk, ami a szomszéd szobában történik – amit pedig egy közepesnél jobb fantáziával megvert néző agya ezalatt vetít, amellett a legvéresebb kaszabolós horror is gyerekmatinénak tűnik.

Azzal a meghatározó érzéssel jössz ki a moziból, hogy ezt kikéred magadnak. Thrillerre ültél be, de végig szívattak. Megpróbálod azzal nyugtatni magad, hogy ez csak egy film, halló!, de mire megnyugszol, rájössz, mennyire igényled azt a filmnyelvet, amihez szokva vagy, és mennyire függsz a műfaji szabályoktól. Mert a feszültség után feloldás jön, jönnie kell, és kész. Csakhogy a valóság tojik a szabályokra, és nem jön feloldás. Pofára ejtettek, hát állj fel, mosd meg az arcod, és nézz bele a tükörbe.

Ugyanaz néz vissza, aki tegnap?

Furcsa játék (Funny Games) – színes, magyarul beszélő, osztrák filmdráma, 108 perc, 1997
fsz: Frank Giering (Peter)Arno Frisch (Paul)Susanne Lothar (Anna)Ulrich Mühe (Georg)
rendező: Michael Haneke

Comments

comments

You may also like...

1 Response

  1. 2016-05-23

    […] Haneke a Furcsa játékban (link: http://filmaddict.hu/kep-a-tukorben-i-filmesek-akik-nem-kedvelik-a-nezot/ ) azzal tette próbára frusztrációs toleranciánkat, hogy semmibe vette a műfaji szabályokra […]

Hozzászólás