Jude Law ezzel a szereppel tényleg a Mennybe megy – The Young Pope

 

Nincs rá magyarázat, hogy miért, de szeretem a Vatikánban játszódó történeteket. Annak idején, a Bruce Willis játszotta Hudson Hawk is csak ezért lett kedvencem, de hogy egy közelebbi példát mondjak, Dan Brown Angyalok és démonok című műve is viszi a pálmát nálam Vatikán-fíling ügyben.

Így nyilván nem csoda, hogy a The Young Pope – Az ifjú pápa –, amely már címében paradoxon, felkeltette a figyelmemet, de sajnos egy ideje úgy vagyok a sorozatokkal, hogy a Trónok harca összes évada, és a True Detective első évada után nekem nehéz bármi újat mutatni. A House Of Card bepróbálkozott toplistás helyre a fejemben, de aztán alulmaradt. Nem szeretem, ha a hőseim pszichopaták.

Ezekkel a gondolatokkal kezdtem neki az The Young Pope nézésének, és mivel épp lendületben voltam egyéb sorozatok elfogyasztásával, igazából meg sem néztem, mire vállalkozom, csak a cím volt ugyebár beszédes. Gondoltam, hogy köze lesz a pápasághoz, a katolikus hithez, a Vatikánhoz, mi másra is gondolhattam volna? Nem mintha szokásom lenne lenyomozni, hogy mit fogok 5 perc múlva már nézni, de most így négy rész megnézése után valahogy olyan fura érzésem van. Azt érzem, hogy jó lenne visszapörgetni az időt néhány órával ezelőttre, és egy kicsit csendben üldögélni, hagyni, hogy kiürüljön az elmém, mielőtt a play-gombra nyomok. Mentségemre legyen mondva, ezt a négy rész megtekintése után megtettem, bár kívülről nézve biztosan furcsa lett volna az arcom, ugyanis vigyorogtam, és dudorásztam. Egy Vatikánban játszódó film négy része után.

Ezzel az írással most elveszem azt az élményt tőled Kedves Olvasó, ami nekem adatott, de képzeld el magadban, ahogy egy feltételezhetően hitről, katolicizmusról, püspökökről, bíborosokról, intrikákról, remélhetőleg gyönyörű díszletekről szóló epizódot indítasz, és az első képkockák láttán valami döbbenetes gyanú kezd előtted kirajzolódni, és magadban egyszer csak így szólsz: Atyaúristen, ez Jude Law! Ez most komoly???

Najó, itt akkor álljunk is meg egy pillanatra.
Jude Law sosem tartozott a kedvenceim közé, bár voltak filmjei, amiben elviseltem – pl. Végrehajtók -, de mindig olyan érzésem volt az arcát látva, hogy egyszerűen túl szép. Vannak olyan szép emberek, akik annyira szépek, hogy az már visszataszító. Az arcuk minden porcikája a helyén van, az valahogy nem természetes. the-young-pope_2A fiatal Jude Law a gyönyörű szemeivel, a finom metszésű orrával, szájával, sima bababőrével a gejlség minden jellegzetességét magán hordozta – szerintem! –, és valahogy nem volt karaktere. Az ellenség a kapuknál című filmben rendesen idegesített, mintha szegénykém ő tehetne arról, hogy az a film a monumentalitása ellenére olyan gagyi lett. De hát ez van, róla beivódott a fejembe, hogy sosem lesz az én kedvencem. Persze ezzel így volt Matthew McConaughey is, de szerencsére ez megváltozott a True Detective körüli időszakban, amikor elkezdett tudatosan nem bájgúnár szerepeket vállalni.

Jude Law-ról utoljára valamiféle „csókolózott egy magyar sztárocskával, vagy nem csókolózott” ügy kapcsán hallottam – a Sherlock Holmes filmek epizódszerepe után, mert valljuk meg őszintén, Wattson nem lehet főszereplő Sherlock mellett, bocsi –, abszolút mellékszálként, újabb filmjei nem jutottak el hozzám. Úgyhogy amikor rájöttem, hogy őt látom Pápaként egy szürreális álom-valóság pillanatban, hogy aztán az még szürreálisabban folytatódhasson tovább a történet, akkor valahogy felvillanyozódtam. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy micsoda mestermű előtt ülök!

Ha Vatikán, akkor nem a hit és az áhítat jut eszébe először a legtöbb embernek, hanem a politika, a diplomácia, és az intrikák, plusz az, hogy a Pápa egy kirakati bábu, aki marketing szempontból a legfontosabb arca a Katolikus Egyháznak. Továbbá persze az is eszünkbe jut, hogy azért mégiscsak több mint egymilliárd embernek ad vigaszt, és mutat utat a Római Katolikus Egyház, ezért is érdekes egy olyan sztori, ami ebbe a világba próbál bepillantást engedni, mert ez a kettősség mindenkit foglalkoztat.

A The Young Pope azzal indít, hogy véletlenül, vagy az intrikák balszerencsés fordulataként, vagy a Szentlélek beavatkozásaként egy fiatal, feltörekvő bíborost választanak meg Pápának, aki a mindössze 47 évével, és a csinos pofikájával az egyház fiatalok felé fordulásának törekvéseit támogathatná, de ő, ahelyett, hogy kesztyűbábként mosolyogna, mindent másképp csinál, mint várnák hittársai, és várnánk mi, nézők.

Nézve Lenny Belardo – alias Jude Law – arcát, már nem zavar a szépsége, annak finom metszése, orra vonala, szeme kékje. Nézve ezt az arcot, az ember elhiszi, hogy egy Pápa lehet ennyire jóképű, és azt kutatjuk a szemében, hogy vajon belül is ilyen tiszta-e, vagy rejlik ott valami csúnya dolog?

the-young-pope_Jude_Law_HBOMivel ellene megy az összes dörzsölt, öreg, hazug bíborosnak, és elkezd leszámolni a több évszázados hagyományokkal, ezért azt feltételezzük, hogy ő biztosan jó – hiszen a gonoszok ellensége csak jó lehet, nem? –, és ezt a meggyőződésünket támogatja az is, hogy már-már olyan az arca, mint ahogyan Jézust ábrázolják a képeken és szobrokon, csak sokkal sármosabb. Minden pillanatban vihogunk magunkban, hogy már megint keresztbe tett egy-egy intrikusnak – és főleg a főintrikusnak, Voiello bíborosnak -, de közben borzadva látjuk azt is, hogy nem a szépség , nem is a tisztaság beszél belőle, vagy vezeti gondolatait, hanem valami nagyon furcsa dolog: a hit időszakos, de teljes hiánya.

Egy Pápa, aki szeretne hinni, de nem mindig tud. És közben olyan úton jár, amit ő maga sem ismer, de hívő pillanataiban bízik abban, hogy ez a jó út.

Ennyire emberi Pápát még nem láttunk a képernyőn. Botladozik, téved, hibázik, majd szinte Szentként cselekszik – ahogyan elvileg a Pápának a nap 24 órájában kellene, csak most már biztosak vagyunk abban, hogy az lehetetlen, mert látjuk, hogy a Pápa is ember.

A sorozatról szóló fórumokon az emberek arról beszélnek, hogy ez a sorozat a katolicizmus durva megcsúfolása, és nyilván az én véleményem is csak egy vélemény, de nekem mindig is az volt a bajom a Római Katolikus hitemmel, hogy valahogy távol helyezte tőlem Istent. Nem engedte közel, és sem a papok, sem a hitoktatók, sem hívők nem tudtak segíteni abban, hogy mégis Istent hogyan is kell értelmezni. Egyetlen támpontot egy ateista ismerősöm adott ezzel a mondatával, még 16 éves koromban: Szerintem magadban kell keresned Istent, nem a templomban és nem a Bibliában. Nekem ez bevált.

És akkor jön Lenny-Pápa, aki a maga bájgúnár ábrázatával előbb-utóbb mindenkinek felhívja szíves figyelmét, hogy legyenek kedvesek Őszentségének szólítani a jövőben, és mindezt teszi olyan ördögi arccal, hogy egy pillanatra átvillan az agyunkon, hogy a bíborosok már biztosan a szenteltvízért kotorásznak a klepetusuk alatt. Szóval jön, kiáll az erkélyre, és Homíliájában elmondja, hogy na, kedves hívek, akkor most ti lesztek kedvesek megkeresni magatoknak Istent, mert én nem azért vagyok itt, hogy segítsek! Sőt, hozzám csak akkor juthattok el, ha Isten már megvan!

Pedig hát mi, nézők tudjuk, hogy nyilván pont ezzel fog segíteni. Vagy mégsem? Létezik, hogy azt sem tudja, mit beszél, és miért?
Lenny-t elnézve nem nehéz elképzelnünk, hogy mi magunk milyen pápák lehetnénk… de közben mindig kapunk olyan jeleket a filmből, amik újra és újra meggyőznek bennünket arról, hogy Lenny – pardon, Őszentsége – a legjobb pápa.

the young pope Jude Law Diane KeatonNem mehetünk el a másik nagy húzónév mellett sem: Mary nővért, a Lenny-t gyerekkora óta istápoló apácát Diane Keaton alakítja. Őt látva is az az érzésünk támad, hogy abszolút jutalomjátékot játszik. Még a hosszú, mindent elfedő ruhában is kijönnek a mozdulatai, dianekeatonságai, egyszerűen akkor is felismernénk, ha nem tudnánk, hogy ő van a színen. Lenyűgöző!

A látvány bámulatos, és a lassú, kimért, kiszámolt képek szinte megnyugvást hoznak a nézőnek. Semmi izgalom, semmi arcoskodás az ellenlábasokkal, semmi extrém dicsfény, semmi különleges ragyogás, csak a fehér szín tükröződései itt-ott. Merthogy a pápa fehéret visel.

Új nevet kell megtanulnunk az író-rendező szakmában, méghozzá Paolo Sorrentino-ét. Persze lehet, hogy magamra maradok a feladattal, és mindenki ismeri már a 2014-ban BAFTA díjat kapott alkotót, de számomra újdonságként hat a munkássága, és megígérhetem, hogy nem fog kimerülni a munkájáról szóló látképem összerakása a pápás-sorozattal. Ja, egy érdekesség: Paolo Sorrentino is 47 éves most, mint Lenny :).

Azt gondolom, hogy nagyon jó éveknek nézünk elébe: egyrészt azért mert ez a sorozat fantasztikus. A hibája egyben az erénye is (magánvélemény): minden pillanatban ott a feszültség, hogy mikor kezd el hősünk valami olyan útra lépni, amit mi, akik így kezdjük szeretni őt, ahogy van, nem tudnánk tolerálni. Azokban a pillanatokban is ott a feszkó, amikor csak mesél valakinek magáról, angyali arccal, és közben arra gondolunk: te jó ég, remélem pontosan tudja, hogy most táptalajt biztosít ezzel az ellenségeinek!

És persze nagy hibája, hogy egy-egy rész nem három órás, én szívesen elnézném akkor is.

Aztán jó éveknek nézünk elébe azért is, mert Jude Law megkapta élete szerepét. Zseniális a pasas! A szép pofiját még inkább szebbé tették a maszkmesterek, maga a tökély a képernyőn. Így, ezzel a kis műanyagsággal abszolút befogadható a látványa, mert az benne a tökéletes, hogy hol abszolút összhangban van ez az arc a történtekkel, mint egy pont az i-n, hol pedig éles kontrasztként viseli, mintha még csúfolódna is rezzenéstelenségével és csalfa félmosolyával.

Továbbá – egyáltalán nem utolsó sorban – azért is nézünk jó évek elébe, mert Paolo Sorrentino neve és stílusa remélhetőleg még jó sok néznivalót fog számunkra biztosítani a következőkben, amit már előre várunk! (És persze most megnézünk tőle mindent, amit eddig csinált.)

Új sztárok születnek a sorozatvilágban, és Jude Law most nemcsak A+ listás sztár lesz, hanem egyenesen a Mennybe megy. Megérdemli!

 

A film adatlapja a Mafab.hu-n: Az ifjú Pápa (The Young Pope) (2016)

 
 

Comments

comments

You may also like...

Hozzászólás