Hollywoodi jazznosztalgia – Kaliforniai álom (La La Land)

Ismét egy dupla ajánló/kritika. Ketten is megnéztük a La La Landet, és sok mindenben hasonló, de sok mindenben eltérő vagy kiegészítő véleményünk lett. Döntsétek el Ti, hogy nektek melyik áll közelebb hozzátok, vagy esetleg cáfoljátok meg, ha a Tiétek egy harmadik vélemény 😉

Niki: 

A musicalek világa a filmipar kezdetétől fogva vonzza a nézőket. Sokaknak persze minden létező idegszáluk küzd a jelenség ellen, mások pedig alig várják az újabb és újabb zenés filmeket. Jómagam az utóbbiakhoz tartozom, ezért volt nagy öröm számomra, hogy újabb musical vihetett haza Golden Globe-díjakat és várakozik az Oscarra is türelmetlenül. Az utóbbi években a Rocksuli, az Annie és a Mindörökké rock különösen a szívemhez nőttek, éppen ezért volt nagy öröm egy jazzre épülő alkotást látni a jelöltek között.

La la LAnd

A történetben, mely Hollywood és a jazz igazi aranykora után játszódik, Mia (Emma Stone), a feltörekvő, fiatal színésznő és Sebastian (Ryan Gosling), a szépreményű jazz zongorista a Csillagok Városában, Los Angelesben keresi az álmait. Mia meghallgatásról meghallgatásra jár, és csak arra vágyik, hogy végre ne több száz másik jelentkezővel együtt kelljen versenyeznie pitiáner szerepekért, Sebastian pedig szenvedélyesen küzd azért, hogy a klasszikus jazzt újra divatba hozza. Távlati terveikben a hollywoodi karrier, illetve egy saját zenés klub megalapítása szerepel – ekkor botlanak egymásba előbb egy zsúfolt autópályán, majd egy étteremben, amely találkozások meglehetősen balul sülnek el. Harmadik találkozásuk az előzőeknél jobban sikerül, melyet randik sorozata és hatalmas szerelem követ. A történet természetesen drámai fordulatot vesz, amikor a két fiatal előtt a várva várt karrierek lehetőségei nyílnak meg, és dönteniük kell, hogy mennyit hajlandóak feláldozni az álmaikért.
Ryan Gosling napjaink egyik legjobban foglalkoztatott és egyik legsokrétűbb amerikai színésze, akinek mellesleg nagyon kellemes énekhangja van. Emma Stone nekem több szerepében is tetszett, legutóbb éppen Woody Allen Abszurd alakjá-ban okozott újabb kellemes meglepetést. A film azonban be kell valljam még a ragyogó koreográfia, a kiváló jazz alapok és a léleknek jól eső hollywoodi nosztalgia ellenére sem fog a kedvenc musicaljeim között szerepelni, ennek oka pedig a meglehetősen darabos történetvezetés és az a plusz, ami ebből a musicalből nekem valamiért sajnos hiányzott. Kellemes meglepetés viszont a Whiplash-ben örökre a szívemhez nőtt J. K. Simmons, aki most kibírhatatlan tanár helyett lelketlen főnököt alakít.
Különleges darabnak, esti barátnős mozizásnak kiváló, de a várható Oscar-díjhoz és a seregnyi Gloden Globe-hoz szerintem kicsit kevés.

Ági: 

Én Nikivel ellentétben nem vagyok túl nagy klasszikus musical-rajongó. Szeretem a zenés filmeket, de a klasszikus, pláne az 40-50-es évek Fred Aster-Ginger Rogers jellegű musicaljai – bevallom – kifejezetten idegesítenek.  Épp ezért, aki hasonló (lakk)cipőben jár, az kösse fel a nadrágját vagy pörgős szoknyáját, ha túl akarja élni a film első 40 percét, mert töményen a képébe kapja. Erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne adjam fel a mozizást ezen időszak alatt. De a kíváncsiság – hogy mit esznek ezen annyian és annyira – ott tartott a képernyő előtt. Hát igazából nem nagyon jöttem rá végül. Azért a végére egy egész elfogadható, de nekem biztos nem többször nézhető film lett belőle. Szeretem a romantikus filmeket, nálam is elő szokott kerülni a papírzsepi, de valahogy ennél a filmnél azt éreztem, hogy nem merik bevállalni a valódi érzelmeket, a felszínt kapargatják, csak pont annyira, hogy kicsit lekopjon a rózsaszín cukormáz, de azért ne nagyon sérüljön, mert akkor talán foglalkozni kéne azokkal a valóban fontos és húsbavágó kérdésekkel, amikről szól(hat)na ez a film. Pl mit adsz fel a karrieredért, megéri-e, mi lett volna, ha… Valóban fel kell nőni? Mi van az álmainkkal? Álomgyár mesél az elhagyott álmokról. Ami viszont pozitív lett nekem a végén, hogy nem lett happy end. Hál’ istennek, mert nekem pont az utolsó fél óra tette “helyre” az egész filmet, és tudtam megbocsátani neki az előző 1,5 órát.

Ryan Gosling valóban nagyon sármos, jó a hangja, jól táncol és teljesen hiteles. Emma Stone szintén. Nem rajtuk múlt, hogy ebből a filmből furcsa keveréke lett a csillámpónis vattacukornak és egy realista szerelmi történetnek. Talán ez a kettősség a legzavaróbb számomra valahol. Zsánereket keverni veszélyes dolog, nagyon jó arányérzék kell hozzá – és ez most nem sikerült.

A zene viszont zseniális. A soundtrack-ra biztos vevő leszek. És van benne pár nagyon eltalált jelenet, ahol kivillan az, hogy akár ez jó film is lehetett volna. De mégse lett az. Nem szoktam ilyet mondani, de ezt a filmet erősen túlhypolták. Biztos majd lesznek nálam okosabbak és filmesztétábbak, akik elmondják hogy miért.

Én mindenképp arra figyelmeztetek minden jóérzésű barátnőt, hogy ha egy feszengőbb mozizástól szeretnék megkímélni magukat és párjukat, akkor ezt ne a barátjukkal akarják megnézni, mert szerintem nekik ez a mértékű nyál lehet, hogy sokkoló lesz 😉 Legyünk megértőek velük, és rángassuk el rá inkább valamelyik barátnőnket, ha már mindenáron ez a stílusú film jön be nekünk. Köszönet a Férfi Társadalom és a macsóbb csajok nevében 😉

Nekem a csak a zene és az a pár bizonyos jelenet miatt:

a film adatlapja a Mafab.hu-n: Kaliforniai álom (La La Land) (2016)

Comments

comments

You may also like...

Hozzászólás