Amélie csodálatos függősége

Amikor 2001-ben az Amélie csodálatos életét (Le fabuleux destin d’Amélie Poulain) bemutatták a mozik, a kritika és a közönség egyöntetű rajongással fogadta – aki látta, és ki ne látta volna, pontosan tudja, hogy miért. Emlékszem, egy továbbképzésen tartózkodtam épp a fővárosban, csak azért mentem el a moziba, hogy addig se unatkozzam a meglehetősen sivár szálláshelyen. A legkevesebb, hogy a vigyort még a következő napon se tudtam letörölni a képemről, olyan üdítően hatott Jeunet filmjének életigenlő szemlélete a lelkemre, de évekkel később egészen más szempontok mentén kellett újra és újra megnéznem, felfedeznem többrétegűségét, s ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy egyik legjelentősebb filmélményemnek nevezhessem.

Ez tehát nem filmajánló, legalábbis nem abban az értelemben, hogy nézze meg, aki még nem látta, mert abból indulok ki, hogy mindenki látta, aki pedig nem, az nem is akarta látni, az ilyeneken pedig úgysem lehet segíteni. Erősen ajánlom viszont az újranézést, ha valaki kíváncsi arra is, ami a derű mögött van. Az is lehet, hogy rajongók szemében illúziórombolásnak fog hatni, ha a szeretetreméltó Amélie Poulainről, mint súlyos szenvedélybetegről olvasnak, de hadd bocsássam előre, hogy ez a legkevésbé sem célom: ellenkezőleg, leszögezem, hogy Amélie egy rendkívül szeretetreméltó szenvedélybeteg.

De az, ehhez nem fér semmi kétség. Évtizeddel a bemutató után egy drogfüggőknek fenntartott terápiás otthonban levetítettem ezt a filmet az intézet lakóinak, akiket méltán tarthatunk a téma szakértőinek. A látottakat egy beszélgetés keretében dolgoztuk fel, részemről a bevezető kérdés így hangzott: „Mi a véleményetek, beteg ez a csaj?” A hetek, hónapok óta saját függőségükön dolgozó, a függőség természetéről egy átlagos orvosnál alighanem elméletileg is többet tudó terápiások válaszai a heves bólogatás és az „Az nem kifejezés!”, illetve a „Hajaj!”-jellegű felkiáltások között mozogtak. A diagnózist senki sem vonta kétségbe, miközben ők is osztoztak az Amélie-t övező világszéles rokonszenvben. Nem annak ellenére, hanem épp azért: felismerték Amélie-ben a rokonlelket.

Abban a fiatal lányban, akit a filmben talán ha három alkalommal látunk alkoholt inni, és rögtön látjuk is azt a jellegzetes fintort, ami jelzi, hogy nincs hozzászokva. Drogokat nem használ, nyugtatót nem szed, szerencsejátékot sem űz. Az azonosulást tehát nem válthatták ki ezek a felszínes tünetek, a drogfüggőknek valami másban kellett meglátniuk a rokonságot: Amélie gyerekkorában és az abból eredő felnőttkori attitűdjeiben.

A film narrátora minden fontosabb szereplőt a fóbiáival és kényszerességeivel jellemez – ez nem több, mint néhány szó arról, ki mit szeret és mit nem, de igen találó segítség ahhoz, hogy a néző elhelyezze őket valahol. Amélie kicsiny szertartásai, mint a kavicsokkal kacsázás, vagy hogy szívesen dugja bele a kezét egy magokkal teli zsákba, rokonszenvesnek és érzékenynek mutatják – a néző, aki kacsázott már, vagy törte már össze kiskanállal a créme brulée megszilárdult felső rétegét, és megtalálta ezekben a pillanatokban azt a különös, apró örömöt, éppoly könnyen azonosul Amélie-vel, mint a filmbéli nyugdíjas kalauz, aki jegylyukasztójával esik neki a fikusz leveleinek: igen gyorsan megtörténik az összekacsintás. Valami hasonlót élhet meg a szenvedélybeteg, aki Amélie (majd Nino) gyermekkorának jeleneteit látja. A magányt, az idegösszeroppanás szélén álló anyát és az érzelmileg távolságtartó apát, a közeget, amelyben egy kislány az arra fogékony életkorában nem kapja meg a lehetőséget, hogy megtanulja, hogyan kell emberi kapcsolatokat létrehozni. Amélie ún. diszfunkcionális családban nő fel, amelyben korának megfelelő érzelmi szükségletei nem elégülhetnek ki, és ez a természeti törvények következetességével okoz önértékelési és kapcsolatteremtési zavarokat, amelyek felnőttkori önképére és kapcsolataira hatnak ki. Minden szocializációs feltétel adott, hogy függővé váljon.

A közhiedelemmel ellentétben a függőséget nem a szer (az alkohol vagy a drog) okozza. A függő személyiség genetikai és szocializációs tényezők együtthatására alakul ki, korábban, mint ahogy a beteg a megfelelő szerrel találkozik. Azt a szert fogja érzelmi hiánytüneteinek enyhítésére fölhasználni, ami egy sorsszerű találkozás alkalmával először váltja ki az eufóriát, amelyben a beteg azt érzi, hogy „teljes harmóniában van önmagával”. Az idézet a filmből való, jó ismerői be is tudják azonosítani a jelenetet: Amélie eljuttatta Dominique Brédoteau-nak a gyermekkori emlékeit, amivel érzelmi földindulást váltott ki nála. Akkor éli meg az eufóriát, amikor látja, milyen hatást képes kiváltani. Úgy érzi, énképe helyreállt, érzelmi hiánytünetei átmenetileg megszűnnek, és attól a pillanattól kezdve minden erejével az eufória újraélésére törekszik – pontosan úgy, mintha vénájába szúrta volna az első adag heroint.

Amélie nem kémiai szert, hanem egy bizonyos viselkedési sablont használ, ami az agyában endorfin felszabadulásához vezet. Szenvedélybetegsége egy speciális alcsoport, a viselkedési függőségek közé tartozik és a szakemberek Helfer (segítő) – szindrómának hívják. Társadalmilag elfogadottabb, mint az alkoholizmus, de gyökerei és működési mechanizmusai azonosak – közeli rokonához, a munkafüggőséghez (workoholic) hasonlóan, amit a szorgalommal lehet összetéveszteni, a segítő-szindrómát gyakran keverik az önzetlenséggel. Amélie azonban nem önzetlen, hanem beteg: valójában nem másokon segít, hanem a saját érzelmi szükségleteit elégíti ki. Jól igazolja ezt az az egyperces jelenet, amelyben a vak embert elvezeti a metróhoz, s ezalatt mindent elkövet, hogy pótolja az illető szemét. Nem kérdezi, van-e szüksége segítségre, s mikor újra átéli a „harmóniát önmagával”, egyszerűen faképnél hagyja a döbbent pasast. Eszközként használta, s tovább már nincs szüksége rá.

Egy-egy ilyen „szerhasználat” után pillanatokon belül képes átesni az eufóriából az önsajnálatba: emlékezzünk vissza, amint átéli a tévé előtt „saját” temetését és önnön nekrológját hallgatva telepityergi a százas papírzsepit.

A szerelem azonban feladja a leckét. Különleges, a szenvedélybetegekre egyébként, szintén a közhiedelemmel ellentétben, nagyon is jellemző érzékenységével azonnal felismeri Nino-ban a hozzá hasonlót. A történet második felén végighúzódó dilemma, hogy megkockáztassa-e a kilépést maga alkotta belső világából, és a szembesülést a valósággal, beleértve az esetleges pofára esést. Amélie vágyakozik ugyan a szerelem beteljesülésére, de rettegése erősebb ennél a vágynál: fantáziája világában minden tökéletesen passzol, de realitásérzéke maradékával sejti, hogy a valóság akár brutálisan kijózanító is lehet. Kap is ebből ízelítőt, amikor rájön, hogy Nino a Pornó-palotában dolgozik, vagy amikor tévedésből úgy hiszi, épp a kolléganőjével randizik.

Döntésének tétje tehát a biztonságos illúzió elhagyása a kockázatos valóságért, amit a „fotóautomaták fantomjának” leleplezése vezet be és az Üvegember segítsége tesz lehetővé. Amélie teszteli a valóságot, kacérkodik vele, amikor feladja a közös rejtély (ki a közönyös arcú férfi az igazolványképeken?) mesebeli magyarázatát a kiábrándítóan hétköznapi megoldás kedvéért, és úgy dönt, hogy szokásosan fortélyos módján (amely még mindig arra szolgál, hogy elodázza a személyes találkozást) Ninónak is tudomására hozza azt. Tapogatózás az ismeretlen valóság irányába.

Ennek ellenére valószínűleg sohasem nyitna ajtót Ninónak, ha előtte nem veszi igénybe terapeuta segítségét. Az Üvegember szerepe nélkülözhetetlen abban, hogy Amélie vállalja a saját érzéseit és ezáltal a sebezhetővé válás kockázatát – egyértelmű a párhuzam a hagyományos szenvedélybetegségekkel, amelyekből szintén nem létezik külső beavatkozás nélküli, spontán felépülés. A bölcs öreg belemegy a játékba, amely szerint a Renoir-festményen szereplő titokzatos lányról beszélgetnek, mert Amélie betegségének ebben a fázisában még csak ennek a „fedésnek” a segítségével, áttételesen képes a saját érzéseiről beszélni. A játék a festménnyel azonban csak arra jó, hogy megalapozza azt a bizalmat, ami nélkül az Üvegember sohasem tudná áttörni Amélie ellenállását. Eljön az idő, amikor véget kell vetni a játéknak, lejönni a festményről, szembesíteni a segítő, és dönteni a páciens részéről (ebből a szempontból mellékes, hogy az Üvegember nem képzett pszichiáter, lényeg, hogy a kapcsolatuk valódi, érdemi segítő-kliens kapcsolat).

„Induljon hát, a kutyafáját!” – mondja a videóüzenet, és Amélie ajtót nyit a valóságnak.

Nézd meg újra az Amélie csodálatos életét. Miután ezt a cikket olvastad, egy egészen más történetet fogsz látni.

A film adalapja a Mafab.hu-n: Amelie csodálatos élete

A trailer csak egy kis “hangulat-idézés” 😉

 

Comments

comments

You may also like...

Hozzászólás